Legendák, történetek, szokások, receptek   Márton napra

(Az oldalunkon hivatkozott receptek a www.mindmegette.hu web-lapról származnak)

Márton és a liba

Nyáron ették a bőven termő gyümölcsöket, zöldségeket, télen azt, amit elvermeltek. A húsfogyasztást is az évszakok határozták meg, így a nyári legelőkön hízott liba vagy lúd ősz végén, tél elején került terítékre.

Szerencsés véletlen - vagy a lassan összecsiszolódott múlt - okozta, de a lúd szezonális fogyasztásának idejére esik a ludak védőszentjének, Szent Mártonnak az ünnepe is. A korai kereszténység idején, Róma magyarországi provinciáján élt Márton neve szorosan összefügg a libáéval. A már ókorban is kedvelt lúd, akit Mars szent madarának tartottak, Márton mellett is igen fontos szerephez jutott. A legismertebb legenda szerint a szerény és visszahúzódó Márton vallási sikerei mögött a libák álltak, mert hangos gágogásukkal elárulták a tours-i püspöki titulust kiérdemlő, de az elől rejtező Mártont, aki ezek után kénytelen volt elfogadni méltó tisztségét. Épp ezért büntetésből - amiért elárulták – meg kell enni a ludakat. Egy más történet szerint Mártont a prédikáció közben zavarták meg a templom körül zajongó madarak, és büntetésből megsütötték őket. Így vagy úgy: a libából pecsenye lett.

Ki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik !

Liba – lúd, ki is ő? 

A liba - vagy régebbi nevén (sokan talán ma is jobban kedvelik) a lúd - a barna húsú szárnyasok körébe tartozik, csakúgy, mint a kacsa vagy a gyöngytyúk. Sötét színű, rostos húsuk zsírosabb, mint a fehér húsú szárnyasoké, és jellegzetes szaggal rendelkeznek, ezért a belőlük készült ételeket erősebben fűszerezzük.

Liba vagy lúd?

Főszerepben a liba

A fiatal állatok húsa zsenge és ízletes, a felnőtt állatok általában rágósak és zsírosak. Enyhe vadíze miatt sokan az egyik legjobb baromfinak tartjuk. A pecsenyeliba a 8 hetesnél fiatalabb, gyorsan, töméssel hizlalt állat.

A fiatal állatokat egyben sütve, a nagyobbakat részeikre bontva pároljuk, sütjük. Zsírját tepertőnek süthetjük ki, a májat sütve, magyarosan, rántva, pirítva és pástétomként is elkészíthetjük. Mindegyikük jellegzetes Márton-napi étel.

Világhírű a magyar libamáj, amelynek állománya friss állapotban puha, kissé rugalmas, színe egyenletesen sárgás.

A libahúsból változatosan, kedvünkre készíthetünk ételeket, ilyenek a füstölt libamell sólettel, töltött libanyak, ropogós libasült, ludaskása, serpenyős libacomb, párolt libamell - és így tovább!

Márton-nap története és a hagyományai

Szent Márton átadja köpenyét a koldusnak

A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (mai Szombathely – Húsmuskétás Dzsafi barátom világa) látta meg a napvilágot 316-ban egy római tribunus (elöljáró) fiaként. Pannonhalmát 1823-ig Szentmártonnak, ill. Szent Márton hegyének nevezték, mert a hagyomány szerint Márton a közelben lévő Savariában született.

Katonaként Franciahonba került, ahol Amiens városában egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent előtte Jézus, a koldus alakjában. Ettől fogva nem a hadsereget, hanem Istenét szolgálta, megkeresztelkedett. Misszionáriusként sok jót cselekedett. Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké akarták szentelni. A monda szerint mikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulva Márton rejtekhelyét. Mártont 371-ben püspökké szentelték, és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.

Márton-nap története itthon

Szent Márton kultusza Pannónia területén már a honfoglalás előtt is virágzott. Szent István - tisztelete jeléül - zászlaira a hadvezér Márton képét festette. A hagyomány szerint a szent egy álomban sietett a király és az ország védelmére. Így Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa lett. A Pannonhalmi Bencés Főapátság is Márton tiszteletére épült azon a helyen (Savaria Sicca), ahol az egyik hagyomány szerint a szent született. A legújabb kutatások viszont minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis Szombathely. (Dzsafi, mily neves helyen élsz!)

Libasült mellől elhagyhatatlan a jó bor

A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez inkább azzal volt kapcsolatba hozható, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a népszokás ilyenkor zárták le az éves gazdasági munkákat, kezdetét vette a természet téli pihenő időszaka. A cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket, és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. E napon kóstolták meg az újbort, és vágtak le először tömött libákat. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.

Márton napja a 40 napos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a jóízű és gazdag falatozás, vigasság megengedett. Ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Ma is sok helyen táncos mulatságot csapnak, ahol az asztalról nem hiányozhat legalább egy libahúsból készült fogás és persze az újbor sem!

Időjárással kapcsolatos jóslások is kötődnek ehhez a naphoz. A sült liba csontjából jósoltak a várható időjárásra: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor a tél havas lesz, ha a csont rövid és barna, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható. Sokfelé azt tartják, hogy a Márton napi idő a márciusi időt mutatja. Egyes területeken úgy hiszik a Márton-napi jeges eső korai tavaszt jelent. A régi kalendárium írása szerint „Márton napján a lúd, ha jégen jár, karácsonykor vízben poroszkál”.

A köztudatban ezzel a nappal kapcsolatban a Márton-napi lakomák a legismertebbek. A hiedelem szerint ludat illik enni ezen a napon, mert aki Márton napján nem eszik libát, az majd egész évben éhezik. Úgy hitték, minél többet isznak, annál egészségesebbek lesznek. Tipikus ételek ezen a napon a libaleves és a libasült párolt káposztával. zsemle- vagy burgonyagombóccal.

Márton az újbor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az ezévi szüretelés eredménye. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton nap szokásai Európában

A német nyelvterületeken (Németország és Ausztria) fáklyás felvonulásokat tartanak, Márton-tüzeket gyújtanak. Manapság ebben elsősorban a gyerekek vesznek részt, sötétedéskor a maguk készítette lampionjaikkal járják, az utcákat miközben régi Márton napi dalokat énekelnek.

Máltán elsősorban a gyerekek ünnepe, ekkor ők diót, mogyorót, narancsot és mandarint kapnak nasiként.

Belgium keleti részén, valamint Flandria nyugati tartományaiban november 11-én a gyerekek ajándékot kapnak Szent Mártontól, ahogy más kultúrákban a Mikulástól.

Portugáliában ezt a napot országszerte ünneplik. A családok és barátok gyűlnek ilyenkor össze, sült gesztenyét esznek és bort isznak. Itt úgy tartják, hogy Szent Márton - miután a köpönyege felét odaadta egy koldusnak - folytatta útját, és a másik felét is elajándékozta egy szegény embernek. A hideg időben hosszú útnak nézett elébe, de csodák csodájára a nap olyan erősen kezdett sütni, hogy a fagy felengedett. Mivel ez novemberben igen furcsa, isteni közbenjárásnak vették. Azóta is Szent Márton nyaraként emlegetik, ha ezen a napon a hideg időjárást megtöri egy-egy napsugár.

Lengyeloszágban, Poznan városában felvonulással és ünnepséggel emlékeznek meg a szentről. Poznan városában egyébként a főutca is róla kapta nevét. Ilyenkor egy különleges vajas kiflit sütnek, ez a “rogal świętomarciński”

Márton napi töltött liba

Hozzávalók: 1 egész liba (4-6 kilós) belsőségeivel, 1 nagy fej hagyma, 1 db savanyú alma, 2-3 db angolzeller, 2 db szikkadt zsemle, 20 dkg sült gesztenye, 8-10 vékonyra szeletelt bacon, só, őrölt bors, kakukkfű

Kisült!

Elkészítése: Eltávolítom a libából belsőségeit, a hasüregét alaposan bedörzsölöm sóval, borssal. Az aprólékokat (máj, szív, zúza) apróra vágom vagy ledarálom.

A zellerszárakat megmosom, felkarikázom, az almát meghámozom, eltávolítom magházát, felkockázom. A zsemléket felszeletelem, kevés vízbe áztatom, kifacsarom. A gesztenyét meghámozom, felkockázom. Az összes hozzávalót egy nagyobb keverőtálba teszem, sózom, borsozom, és jócskán fűszerezem kakukkfűvel. Kézzel az egészet alaposan összedolgozom, megízlelem, elég fűszeres-e, ha nem, még fűszerezem.

A tölteléket beletöltöm a liba belsejébe, hústűkkel lezárom. Ha marad a töltelékből, azt egy kivajazott jénai tálba teszem, amit a hűtőben félreteszek.

A megtöltött libámat egy nagyméretű tepsibe helyezem úgy, hogy alárakom a bacon szeleteket, a libát kívülről sózom, borsozom. Egy órával az esti lefekvés előtt betolom a tepsit a 220 fokosra előmelegített sütőbe, az egy óra elteltével lekapcsolom a sütőt 70-80 fokosra, hagyom dolgozni reggelig, olyan 7-8 órán keresztül. Így nem szárad ki a liba húsa, finom omlós, szaftos lesz.

Tálalás előtt egy órával visszakapcsolom a sütőt, beteszem a tepsi mellé (alá vagy fölé, ahogy elfér) a maradék tölteléket tartalmazó jénait, 180 fokon 40-50 perc alatt a libát felmelegítem, ez alatt a töltelék is átsül.
Feldarabolom a libát, a hasüregében és a külön edényben sült töltelékkel körítve tálalom.

Ropogós libacomb

Libacombhoz remekül illik a lilakáposzta és a burgonya

Hozzávalók: 4 db libacomb, 1 fej vöröshagyma, 3 gerezd fokhagyma, 2 dl száraz fehér bor, só, bors, libazsír

Elkészítése: A libacombokat sózom, borsozom, egy mélyebb serpenyőben felhevítem a libazsírt, belehelyezem a combokat, alá öntöm a bort és ugyanennyi vizet. Lefedve félpuhára párolom, majd hozzáadom a felkarikázott hagymát és a szeletelt fokhagymagerezdeket, fedő nélkül, zsírjával locsolgatva készre sütöm. Akkor az igazi, ha bőre ropogós, húsa viszont szaftos, omlós marad.

Hagymás krumplival vagy burgonyagombóccal és párolt lilakáposztával kínálom.

Márton-napi libaleves

Hozzávalók: 1 csomag libaaprólék (esetleg 3 db libanyak), 3 szál sárgarépa, 3 szál fehérrépa, 1 db zeller gumó, 1 db karalábé, 1 fej hagyma, 2-3 gerezd fokhagyma, 2 szál zeller zöld, 1 csokor petrezselyemzöldje, só, 10-15 szem egész bors, 1 kis csomag (1/4 kg) lúdgége tészta.

Elkészítése: A libaaprólékot alaposan megmosom, bőrét lefejtem, kevésbé lesz zsíros a levesem így. A húst besózom, egy nagyobb fazékban felteszem főni annyi vízzel, ami bőven ellepi. Közepes tűzön felforralom, habját egy szűrőkanállal leszedem.

Ameddig felforr, megtisztítom a zöldségeket. A sárga- és fehérrépákat feldarabolom, hosszában háromba, majd félbe, esetleg negyedébe vágom. A zellert felezem, majd szeletelem, ugyanígy teszek a karalábéval is, de ha fás, akkor csak félbevágom. A fokhagymagerezdeket megtisztítom, a hagymát megmosom, de nem hámozom meg.

Amikor leszedtem a leves habját, beleadom az összes előkészített zöldséget, a szemes borsot, ízlés szerint sózom, takaréklángon főzöm, ügyelve arra, hogy éppen csak gyöngyözzön, ne forrjon. 2-3 órán át főzöm így, ha sok leve elforr, vízzel pótolom. Amikor kész, kiemelem a húsokat egy szűrőkanállal, majd leszűröm a levest egy leveses tálba. A hagyma, a fokhagyma és a fás karalábé kivételével a többi zöldséget visszateszem a levesbe.

Amíg a levesem fő, sós, enyhén olajos vízben kifőzöm a lúdgége tésztát.
Külön-külön tálba teszem a húst, a tésztát és az átszűrt levest a zöldségekkel, forrón tálalom. Erős Pistát kínálok mellé.

Megjegyzés: Ha libanyakból főzzük a levest, annak lehúzott bőréből töltött libagégét készíthetünk!

Italajánlat libahúshoz

A barna húsú szárnyasokhoz fajtájuktól és elkészítési módjuktól függetlenül lágyabb vörösborokat ajánlunk (boglári cabernet sauvignon, kiskunfélegyházi kékfrankos, szekszárdi kadarka, villányi cabernet sauvignon).

Gyümölcsös mártások is illenek a libahúshoz

Természetesen a fenti recepteken kívül nagyon sok más, érdekes lúd-, libaételt készíthetünk e jeles napon, ezekből - akár libamájjal, -combbal, -mellével vagy egész libával próbálkozunk -, bőven találunk a honlapon tallózva!

Egyet azonban ne feledjünk, aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik!

Boldog névnapot minden Mártonnak, Marcinak, nagyon jó libalakomát, és persze hozzá illő újbort minden olvasónak!

Szent Márton élete

Márton gyermek és ifjúkora

Márton Kr. u. 316-ban vagy 317-ben született Savariában. Szülei jómódban élő pogányok voltak. Apja a római légió tisztjeként szolgált. A források tanúsága szerint édesapja és édesanyja valószínűleg szláv eredetű volt, bár egyes történetírók kelta származásukat is lehetségesnek tartják.
Márton apja jutalmul Itáliában földbirtokot kapott, így a család Itáliába költözött. Gyermekkorát Márton Ticinum (Pavia) városában töltötte. Alig 12 éves, amikor azzal a gondolattal foglalkozik, hogy keresztény lesz és remeteként éli le életét. Szülei akarata ellenére, azok beleegyezése nélkül kérte felvételét a keresztények közé. A püspök kézrátétele a 12 éves Mártont hittanulóvá, katekumenné avatta. A pogány szülők nem nézték jó szemmel, hogy gyermekük az új vallást követi, igyekeztek ettől eltéríteni. Egy római rendelet értelmében a katonák fiainak be kellett lépniük a légióba és ott meghatározott ideig szolgálatot teljesítettek, vagy valamilyen hivatalt kellett vállalniuk.

Márton a katonaságnál

Márton 15 éves korában apja kívánságára jelentkezett katonai szolgálatra. Egy gyakorló lovascsapathoz került, mivel nagyon fiatal volt. 19 éves korában lett ténylegesen katona. Szolgálatának éveiben magatartása példamutató volt, méltó egy katekumenhez. Mindig talált lehetőséget erények gyakorlására. Katonaéveiről szóló feljegyzések megemlítik szerénységét és szolgálatkészségét. Mint katona kivívta társai megbecsülését.

Légióját Galliába, Franciaországba küldték, ahol Amiensben teljesített szolgálatot. Az Amiensben töltött évek egyik eseményéről, amely még megkeresztelkedése előtt történt, minden életrajzírója megemlékezik. Különösen kemény tél volt Galliában, sokan meghaltak a nagy hidegtől. Márton minden ruháját elajándékozta a szegényeknek, csupán a rajtalévő ruhadarabok maradtak meg. Egy napon késő este, járőrszolgálatból hazatérőben didergő koldussal találkozott. Köpenyét kardjával kettéhasította és az egyik felét a koldus vállára borította. Másnap álmában Krisztust látta abban a köpenydarabban, amelyet a fázó koldusra terített. Krisztus így szólt a fiatal katonához: „Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe.”

339-ben, 22 éves korában keresztelkedett meg, szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katona parancsnoka kérésére még két évig szolgált a légió kötelékében.

A hadseregből való távozása előtt, 341-ben barbárok támadtak Galliára. A császár, Constans az ütközet előtt személyesen buzdította katonáit. Név szerint szólította őket és ajándékot adott át nekik. Márton nem akarta az ajándékot elfogadni és ennek okát közölte is az uralkodóval: a császárt szolgálta eddig, ezután Istent kívánja szolgálni. Ő viszont a csatától való félelemmel vádolta meg Mártont és ezzel magyarázta a seregből való kilépésének okát is. Márton a méltatlan vádat visszautasította és a császárnak azt válaszolta, hogy másnap a hadi felszerelés nélkül, Isten nevével az ajkán és a kereszt jelének a védelme alatt megy majd a csatába.

Az ütközetre azonban nem került sor, mert a barbár frank sereg követeket küldött a császárhoz és békét kért. Az ellenség kérése, békeajánlata a császárnak is meglepetést okozott. A csodának is nevezhető fordulat egy súlyos veszteséggel járó csatát akadályozott meg.

Márton miután elhagyta a katonaságot, felkereste a szentéletű poitiers-i püspököt Hiláriust és felajánlotta neki szolgálatát. Hilárius kitűnő segítséget kapott Márton személyében, akit hamarosan diakónussá akart szentelni. Márton azonban alázatosságból méltatlannak tartotta magát erre a tisztségre. Az egyházi rangfokozatok legalsó lépcsőjén kezdte szolgálatát és csak később vette fel a diakonátust a poitiers-i püspök kezéből.

Márton hazatérése Pannóniába

Márton nem töltött hosszabb időt Poitiersben. Álmában utasítást kapott, hogy térjen vissza szülőföldjére, Pannóniába és ott hirdesse Krisztus igazságát. Szülei Itáliából már korábban visszatértek Savariába.

A fiatal diakónus 355-ben hagyta el Poitierst. Útközben hirdette az evangéliumot, térítette a pogányokat. Pannóniába történő útja során számos viszontagság érte. Egy alkalommal rablók támadták meg, de látva bátorságát, nem bántották, sőt egyik támadóját meg is térítette.
Életrajzírói másik eseményt is feljegyeztek, amely útja során történt vele. Útközben Mártonnak többször megjelent egy alak, aki újból és újból közölte vele, hogy bármerre megy, bármit cselekszik is, az ördög mindenütt ott lesz, kíséri mindenhová.

Hazatérése után Savariában megkezdte térítő munkáját. Édesanyját is a keresztény hitre vezette és megkeresztelte. A hagyomány szerint az egykor a szombathelyi Domonkos templom előtt álló kút vizével keresztelte meg. A kút helyén ma Rumi Rajki István szép Szent Márton szobra áll. Apja továbbra is a pogány hit követője maradt.

Missziós munkája szülőföldjén nem volt zavartalan. A 4. században erősen fellángolt az eretnek ariánus mozgalom. Az ariánusok a keresztény hitet bátran hirdető Márton ellen támadtak. Elfogták, megvesszőzték és elkergették Saváriából.

Az Itáliában töltött évek

Útját Itália felé vette, hogy onnét Poitiersbe menjen Hilárius püspökhöz. Útközben értesült róla, hogy az ariánusok Hiláriust is elűzték Galliából. Márton Milánóban maradt, ahol térítő munkáját folytatta. Milánóban is az ariánusok akarata érvényesült, kikergették a városból, mint lázítót.

Márton már kora gyermekkorában foglalkozott a gondolattal, hogy remete lesz. Milánóból történt elűzése után magányba vonult. Egy szigetre ment. Insula Gallinariának, Tyúk-szigetnek nevezték azt a kietlen, kopár földdarabot, ahol másodmagával - egy buzgó pap társával - bűnbánó, szemlélődő életet kezdett. Élelmüket nagyrészt a szigeten található növények biztosították. Márton egy alkalommal - mivel nem ismerte jól a növényeket - mérges gyökeret evett és halálosan megbetegedett tőle. Nagy fájdalmában Isten segítségét kérte és betegségéből csodával határos módon felépült.

Szigeti magányában értesült arról, hogy Hilárius száműzetését Constantius császár megszüntette, így a püspök visszatérhetett székvárosába, Poitiersbe. Márton 360-ban útra kelt, hogy Galliába menjen és Hiláriusnak térítő munkájában segítségére legyen.

Remete élet Galliában

Visszatérése után azt tapasztalta, hogy a kereszténység Galliában csak a városokban vert gyökeret, a falvakban továbbra is a pogány hit maradt az uralkodó. Az eredményes térítőmunkához segítőtársakat keresett. Poitierstől alig két kilométernyire fekvő kis település, Ligugé környékén remeteségbe vonult. Sokan csatlakoztak hozzá és követőivel hamar benépesült a domboldal. Márton összefogta, szervezte a remeték életét. Naponta közös imára gyűltek össze. Remetetársait és a keresztény hitre készülőket nap mint nap oktatta. Egy idő után felvette a szerpapi rendet, mert az egyház megkövetelte, hogy egy közösség vezetője diakónus vagy áldozópap legyen. Ligugében kialakult egy szerzetesi közösség, amely pontos szabályok szerint működött. Ruházatuk egyszerű volt, személyes tulajdonnal nem rendelkeztek. Imával és munkával teltek napjaik.

A ligugéi szerzetesi közösség szemináriumnak tekinthető, itt készítették elő a hittérítő munkára a szeminárium lakóit.

Márton élete legfőbb céljának a keresztény hit terjesztését tartotta. Sokat utazott, térítette a pogányokat, megszervezte a hitközségeket. Egyházközségeket létesített, amelyek később vallási központokká váltak. A megtérített vidékekre elküldte tanítványait, hogy folytassák a keresztény hit megszilárdítását.

Márton csodái

Életét csodák kísérték. Isten így nyilvánította ki, hogy Márton az ő kiválasztottja. Első csodája Galliában a ligugéi kolostorban történt, ahol buzgó imával feltámasztott egy meg nem keresztelt hittanulót. Másik halott feltámasztását is feljegyezték a krónikák. Lupicinusnak, egy jómódú polgárnak fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával.

Tours városának püspöke

Apostoli buzgósága, példamutató alázata révén Gallia-szerte ismerték és tisztelték. Hilárius püspök, akit az egyház később szentté avatott, 368-ban meghalt. Utódául a poitiers-i püspöki székbe Pascentius került. Három év múlva, 371-ben Mártont Tours püspökévé választották meg. A püspöki hivatalt alázatossággal viselte, bár megválasztása ellen tiltakozott. Csellel hívták el szerzetesi közösségéből és szinte az egész Tours óhajára került a püspökség élére. Püspökként is egyszerű életmódot folytatott.

A 4. század végén a Római Birodalom hatalma meggyengült és az erős barbár támadások ellen már nem tudott kellő védelmet biztosítani. Belső ellentmondások is gyengítették a birodalom erejét. A félelemtől rettegő és megélhetéséért küzdő lakosság az Egyházban látta megmentőjét, tőle várta sorsának jobbulását. Nagy tiszteletnek örvendtek az egyház püspökei, híveik atyjuknak tekintették őket.

Márton szerénysége, egyszerűsége és az általa véghezvitt csodák következtében különös tiszteletnek örvendett. Az új toursi püspök székhelyén is a régi csendes életmódot kívánta folytatni. Eredménytelenül. Ezért elhagyta székvárosát és Marmoutierben telepedett le, ahová csakhamar több fiatal szerzetes követte.

Hittérítő tevékenysége

Márton új helyén folytatta hittérítő munkáját, járta a falvakat, lerombolta a pogány bálványokat, helyükön templomot épített. Sorra alapította a kolostorokat, amelyeknek tagjai szintén a kereszténység terjesztésén munkálkodtak. A kitartó apostoli munka eredményeként Márton püspök elérte, hogy a toursi egyházmegye területén egyetlen pogány falu sem akadt. Az egyes falvak lakóit felkeresték és megtérítették őket. Az isteni Gondviselés csodák tételével segítette őt munkájában. Ilyen volt az amboisei pogány templom lerombolása. A kőből épített templom lerombolását az ezzel megbízott pap nem tudta végrehajtani. Márton püspök egész éjszaka imádkozott, hogy a pogányságnak ez a szimbóluma megsemmisüljön. Kérése meghallgatásra talált, a vihar reggelre ledöntötte a templomot. Máskor egy pogány isten szobra dőlt le közbenjárására.

A pogány szentélyek helyén emelt a templomokat egy-egy keresztény szent pártfogása alá helyezte, akiknek tiszteletét meghonosította és elterjesztette. Így lett Márton püspök Gallia apostola.

Lelkipásztori munkája nem szorítkozott csupán egyházmegyéje területére. Térített az angersi és lemansi egyházmegyékben is. Emlékét a mai napig őrzik. Számos helység viseli nevét. Járt Normandiában, Picardiában és Flandriában is. Az írott források megtörtént tényként említik, hogy térítő útja során Chartres környékén meggyógyított egy 12 éves néma leányt. Trierben is járt, átutazott Párizson, ahol ölelésével egy bélpoklost tisztított meg. Sens vidékén pedig imájával elhárította a jégesőt. Látogatásánakegyik vidéke Burgundia volt.

Dél-Galliában kevesebb helyen járt, de ismert, hogy részt vett a bordeauxi zsinaton és Vienneben is időzött. Itt gyógyította meg Paulinusnak, a későbbi nolai püspöknek a szemét.

Imájával meggyógyította Lycontius birodalmi helytartó ragályos betegségben szenvedő családtagjait. A helytartó hálából felajánlott adományát sem saját céljára, sem kolostora részére nem fogadta el. Erre Lycontius az összeget rabok kiváltására utalta. Rabokat engedett el Márton imájára Avitianus, az egyik galliai provincia zsarnok helytartója is. Istentől álmában kapott intésre kegyelmezett meg a halálra ítélt foglyoknak.

A püspök eljutott a császár udvarába is. I. Valentinianus nem akarta fogadni, megtiltotta, hogy színe elé bocsássák. Márton a tilalom ellenére is bejutott a palotába. A császár trónjából lángok csaptak ki, mire az uralkodó felugrott, a főpap elé sietett és kérését teljesítette.

Szent Márton halála és temetése

Csodák sora kísérte Márton püspök működését: betegek gyógyítása, halottak feltámasztása, ördögtől megszállottak megszabadítása volt a bizonyítéka az ő isteni kiválasztottságának. Fáradhatatlanul dolgozott a hit terjesztésén még idős korában is. Nyolcvan éves elmúlt, de még járta a vidéket, látogatta az egyházközségeket. Munkája mellett készült a nagy útra, várta halála közeledését. Nem a kedves marmoutieri kolostorában érte a halál, hanem vidéki munkája során Candesben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott. Visszatérése előtt gyengének érezte magát, tudta, hogy el kell hagynia szerzetestársait. Több napig magas lázzal feküdt hamuból készített fekhelyén. Nem engedte, hogy szalmából vessenek ágyat számára. Szép imával búcsúzott el az őt körülállóktól. Halála óráján így imádkozott Istenhez: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától.” Az Úr azonban szólította és magához hívta egy vasárnapi napon, 397. november 8-án. Halálhíre futótűzként terjedt el, Gallia-szerte hatalmas részvétet váltva ki. Néhány nap alatt nagy tömeg gyűlt össze Candesban. Holttestét több város is magának követelte. Poitiers és Tours egyaránt azon volt, hogy náluk helyezzék nyugalomra a püspököt. A holttestet vigyázva őrizték. A toursiak az őröket kijátszották, és az ablakon kiemelték Márton földi maradványait. A Loire folyón csónakban vitték székvárosába, Toursba.

A város előtti keresztény temetőben temették el november 11-én. Temetésére közel 2000 szerzetes érkezett Toursba és hatalmas tömeg vett búcsút püspökétől, akit évtizedek alatt szívébe zárt. Sírja fölé tanítványa, Brictius kápolnát emeltetett.

A LÚD

A lúd az álmadarak családjához tartozik, azért, mert madárnak madár ugyan, de röpülni legföljebb ha annyira tud, mint annak idején Farmann tudott. A lúd testét tollazat borítja, amely nemcsak télen, hanem nyáron át is jó melegben tartja a testét. E tollazat színe fehér, ami által az egész lúd fehér, mégpedig, ha feldobják is fehér, ha leesik is fehér. Nagyságára nézve a lúd közepes nagyságú állat, amennyiben jóval nagyobb a tyúknál, de jóval kisebb a disznónál. Rovarnak persze óriási lenne, őslénynek viszont parányi lenne, százlábúnak pedig rettentő nyomorék lenne, mert mindössze két lába van. A lúd igen formás madár, amikor jól meghízva az udvaron tipeg, hasonlít a kövér kofákhoz. Szép sárga csőre van, amely a fejéből előre kinyúlik, mert ha befelé nyúlna a fejébe, akkor nemcsak hogy nem tudna vele enni, hanem folytonosan ingerelné a torkát, és köhögnie kellene. A lúd hangját, mely éppenséggel nem hasonlít a Carusóéhoz, gágogásnak nevezik.

A fiatal lúd neve liba, ami annál különösebb, mert a tizenhat esztendős falusi libákat, ha megöregszenek, nem lúdnak, hanem vén tyúknak nevezik.

Az eleven liba csupán falun fordul elő, ahol dacára annak, hogy manapság is csapatosan legelész a mezőn, az úgynevezett libapásztor felügyelete alatt, aki maga is liba, s gyakran szerepel az operettekben és a mesékben, mint a királyfi szerelmese.

A lúd igen hasznos állat, ami alatt azt értjük, hogy az emberek levágják, s a húsát megeszik. Levágás előtt a ludat tömik, azaz erőszakkal etetik, tehát korántsem bánnak vele olyan rosszul, mint az emberekkel, akiket a legritkább esetben, levágás előtt azonban sohasem, tömnek.

A ludat már a régi rómaiak is ismerték; ők csinálták azt a szép latin szót, hogy: tónaludátusz, ami tulajdonképpen nem is igaz, mert nem usz át, hanem csak egy kis darabon beusz, aztán visszaúsz; ami a tón átusz, az nem lúd, se nem hal, hanem csónak vagy úszóbajnok.

Kétféle lúd van: házilúd és vadlúd. Sokféle állattal van ez így, például van háziszamár és vadszamár, házinyúl és vadnyúl, de viszont csak állatokkal van így, egyéb használati tárgyakkal már nem, tehát ha van is házikabát, azért nincs vadkabát, mert ez utóbbit utcai kabátnak hívják.

A vadlúd valamivel kisebb, mint a házi lúd, igazi madár és nem álmadár, mert tud röpülni, sőt a "V" betűt is ismeri, mert röpülés közben a vadludak csapatja "V" betűt formál, éppen úgy, mint a darvak, amelyek szintén intelligens állatok. A "V" betű ismeretén kívül a vadlúd intelligenciájára vall az is, hogy őt az emberek nem eszik meg, mert a megevés ellen sikerrel tud védekezni, egyrészt azáltal, hogy a húsa rossz, másrészt éppen azáltal, hogy oly magasan röpül, hogy a legéhesebb embernek is csupán az étvágya száll föl odáig.

1920

A Márton nap a 40 napos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a jóízű és gazdag falatozás, vigasság megengedett. Ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Ma is sok helyen táncos mulatságot csapnak, ahol az asztalról nem hiányozhat egy libafogás és az újbor.

A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majorannával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben szép pirosra, ropogósra sütik. Ha elkészült, feldarabolják. A mellcsontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a csontot, hogy megjósolják belőle, milyen lesz a tél. Ha barna volt, esős, ha fehér akkor havas telet vártak

Egyéb időjárással kapcsolatos „jóslások” is kötődnek ehhez a naphoz: ha Márton napján havazik, gyakran elhangzott: „Eljött Márton szürke lovon.” “Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Sokfelé azt tartják, hogy a Márton napi idő a márciusi időt mutatja. Egyes területeken úgy hiszik a Márton-napi jeges eső korai tavaszt jelent.           A néphit szerint a Márton-napi eső nem jelent jót, mert utána rendszerint fagy, majd szárazság következik.

Néhol tartják a szokást, miszerint Márton hetében sem mosni, sem szárogatni nem szabad, mert különben marhavész lesz. A liba húsából szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részébõl. Innen ered „püspökfalat” szavunk is. Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Viszont aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következõ évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól. Aki ezen a napon csak répát eszik, ágyba vizelõ lesz.

A pásztorok ilyenkor egy csomó vesszőt adtak ajándékba azoknak a gazdáknak, akiknek a barmai kijárnak a legelőre, a csordába. Ez a nyaláb vessző volt a Szent Márton vesszeje.

A köztudatban azonban ezzel a nappal kapcsolatban a Márton-napi lakomák a legismertebbek. A hiedelem szerint ludat illik enni ezen a napon, mert, aki Márton-napján nem eszik libát, az majd egész évben éhezik. Úgy hitték minél többet isznak, annál egészségesebbek lesznek. Tipikus ételek ezen a napon a libaleves és libasült párolt káposztával és zsemle- vagy burgonyagombóccal. Márton az újbor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az újbor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (mai Szombathely) látta meg a napvilágot 316-ban vagy 317-ben egy római tribunus (elöljáró) fiaként. A római császár katonájaként szolgáló Márton a franciaországi Amiens városában egy hideg téli estén odadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta, megkeresztelkedett. Misszionáriusként sok jót cselekedett. Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké akarták szentelni. A monda szerint mikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulva Márton rejtekhelyét. Mártont 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.

Szent Márton kultusza a Pannónia területén már a honfoglalás előtt is virágzott. Szent István tisztelete jeléül a zászlaira a hadvezér Márton képét festette. A hagyomány szerint a szent egy álomban sietett a király és az ország védelmére. Így Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa lett.A pannonhalmi bencés apátság is Márton tiszteletére épült azon a helyen (Savaria Sicca), ahol az egyik hagyomány szerint a szent született. A legújabb kutatások viszont minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis Szombathely.

Egy másik változat szerint ez a hagyomány a római időkre nyúlik vissza.November 11-e a naptárban ősidők óta a téli évnegyed kezdő napja: megkóstolták az új bort és az új termés is kitartott bőven, így nagy eszem-iszomot tartottak, hogy jövőre is jó termés legyen mindenhol.A rómaiak Aesculapiust, az orvosistent ünnepelték ilyenkor, s ludat öltek, amely a hadisten, Mars szent madara volt. (A madarak gágogásukkal egyszer megmentették Rómát a gallok éjszakai orv rajtaütésétől.) A keresztény naptárban is ez alapján kapott helyet: a lúd római neve “avis Martis” (Mars isten madara); régi szófejtéssel „Márton madara”-ként ünnepelték, így nem kellett eltérni a lúdlakomák évnegyedkezdő római szokásától. A reformációnak korában is folytatódott a hagyomány: a protestánsok Luther Márton neve napján emelgették a poharaikat ilyenkor.

A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez inkább azzal volt kapcsolatba hozható, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a népszokás ilyenkor zárták le az éves gazdasági munkákat, kezdetét vette a természet téli pihenő időszaka. A cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. E napon kóstolták meg az újbort és vágtak le először tömött libákat. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.